Pilinszky János:

(In: Pilinszky János, A mélypont ünnepélye. II. Bp., Szépirodalmi, 1984. 207-211. )

[1] Még a pillanatra is pontosan emlékszem, 1959. November elején, amikor az iskolából kijövet a többi kislánnyal rágyújtottam egy cigaerttára, életem elsõ cigarettájára, amit rögtön el is nyomtam a következõ házfalon, hirtelen mintha viharba kerültem volna, mindenem elnémult és megállt. A homlokom, a hajam, a ruhám. Azóta vagyok szép. Minden megállt és elnémult rajtam.
[2] Ahogy ez a férfi is áll valahol, vagy inkább, igen, inkább valamikor. Az apám? Nem, ez a férfi sose volt az apám. Utánoz, másol, ismétel valamit, de nem megy neki! Közben unszolják, utasítják és nézik õt. Végre! Többé senki sem figyel rá, akár el is mehetne. Tette, akár egy kéz, elrendezi és kisimítja homolkából a haját.
[3] Amikor elnyomtam a falon a cigarettát, megégettem az ujjamat. Másként a többiek biztosan észrevették volna, hogy nem megyek utánuk.
[4] Szépségem azóta egyetlen folyamatos ütés. Még az ujjam is hiába perzseltem meg, igyekezve megszabadulni parazsától. A csapás nem az ujjamra tapadt rá, hanem mindenre, mint valami mértéktelen vaskrona, minden iránybóül érkezõ szorítás, messzirõl, roppant messzirõl, de nem a mindenség súlytalanságával, hanem épp ellenekzõleg, az éegitestek tonnáival és tonnáival.
[5] Éjszaka elfogott a remény. A fürdõszobában tövig nyirbáltam a hajamat, és édesapám borotvájával két hosszú vágást hútam az arcomra. Rövid idõre rá éreztem, hogy két meleg csík siklik a cipõmbe. A fürdõszoba leszállt a pince alá, én meg a vaskorona súlyától belezuhantam a tükörbe.
[6] Megkönnyebbülés volt levetnem a ruhámat és fölöltenem azt a másikat, amit azóta se cseréltem le. Egy nagy épületben lakom tökéletesen egyedül. Nem alszom és nem eszem. Nagyon ritkán hánykolódom, ugyan, képek bombáznak, de különbne csendes vagyok, kisimult és nyugodt, mint a vidék fúvás után.
[7] Gyönyörûek a mozdulatlan képek! Õk valóban olyanok, mint a gyerekkori hóesés. Olyan hideget árasztanak, aminél a kályha mellõl csak a hulló hó látványa melengetõbb.
[8] Hogy ez a kép? Igen... Három keresztre vert ember. Egy, kettõ, három. A középsõ Jézus. Alant kiáltozás: "Ha valóban Isten fia vagy, szállj le a keresztrõl!" A lrmában a három férfi egyformán hallgat. Aztán a bal letor nekitámad a középsõnek. A jobbszélsõ viszont: "Ne szidd õt. Hiszen semmi különbsgé sincs közöttünk." Mire a középsõ: "Bizony, bizony mondom neked, még ma együtt leszel velem a Paradicsomban."
[9] Ettõl a perctõl mindeni egyedül kettejüket figyelte. Jézus mind sötétebb lett; meggörbítette a tetanusz. A jobbik lator viszont már ragyogott, már üdvözült, már csak azért van itt, hogy megvárja a ahláltusában pattanásig megfeszült szomszédját.
[10] De mi történt baloldatl, ahová senki se figyelt, még Jézus, még Mária, még a farizeusok és pribékek se? Jézus keresztje elnehezült, a szöveg fölnagyultak, a szálkák alagútjai pedig megnyúltak és kiszélesedtek. De - ismétlem - mi történt baloldalt? A balszélsõ kereszt átlényegült, átfinomult, a szögekbõl tû lett, és a férfi mezítelensége vakítóbb, semlegesebb és pillanatnyibb minden pornográfiánál. Szögek, tûk, semmi. A bal lator lehuppant a földre, beteljesítve a cfsodát, amit a hányaveti katonák és a szálfaegyenes erény kiáltott Jézus felé. A bal lator leszálllt a keresztrõl. Nem halt meg, nem támadt fel, egyszerûen eliszkolt és megbújt egy bokorban. Csupasz volt és guggolva épp vizelt, amikor a kiáltásra - "Elvégeztetett!" - visszakapta jelentéktelen fejét. Minderre még vissza kellene térnem, le kellene valahogy lassítanom: a varrótûvé finomult szegeket, a baloldalon bekövetkezett csodát, a hosszú parazsat az ujjamban és a kiáltást, igen a kiáltást, mely egyszerre jött mindenfelõl és középrõl, mindenki torkából és fõként az egyetlen helyrõl, annak az egyetlen pontank a mélyérõl, ami körül évek óta változatlan szépségben forgok.
[11] Az épület zajtalan, akár a lábamra húzott nemezpapucs. Sehol senki. Se tisztálkodnom, se innom, se ennem, se aludnom nem kell. A labirintusban még eltévedni se lehet már.
[12] Látogatónak elegendõek a képek. Olykor szaggatóan támadóak, de ez sose tart sokáig. Máskor csak állnak, majd megmozdulnak, mintha én hoznám mozgásba õket. És ez talán igaz is. Próbálom legördíteni magamról azt a mindennél súlyosabb terhet, ami idáig juttatott. Mi van alatta? Én, vagy valami más?
[13] Akad itt számtalan egy- és sokágyas szoba, aztán emeletek, folyosók. Sose tudom, melyik ágyra dõlök le. Legtöbbször csak a földre, hisz minden melegen bélelt, az örökös fény is mintha finom filcbõl volna; minden puha, szürke és egyenletes. Lehet, hogy nincs is papucsom, hogy meztelen és mezítlábas vagyok.
[14] Minden egyszerû, melengetõen egyszerû. És irtóztató és iszonyatos! Ha még egyszer fölüvölthetnék! Csak még az egyszer!
[15] Pedig kevesebb már nem is történhetne velem! Hátam mögött ovális tükör, melyben - két elülsõ lábát a pipereasztal üveglapjának szegezve - egy mozdulatlan antilop nézi, nézi magát, ki tudja, mióta? Körülötte szépítõszerek és udvarhölgyek koszorúja. Elég lenne megfordulnom, egyetlen feléjük vetett pillantás, De nem, inkább tartom magamat, mint aki hazaérkezettt, s már csak kopogtatnia kellene. De nem kopogok. Hogy miért nem? Állok az ajtó elõtt, és elképzelem, hogy havatik. Hull a hó az ágyakra, a lépcsõkre, a fejemre. Igaz, tüstént el is olvad, mégis gzönyörû, és hagyni kell, hagyni, úgy, mint régen. Micsoda mély öröm hagyni hullani a hóesést!
[16] És ez a kép! Istenem, milyen szép is ez a kép! Óvatosan belépek a sugarába, s arcomat a sarkához tapasztom. Egy üvegveranda és egy régi fotel. A fotel lába az arcomonl Lehunyt szemmel igyekszem egészen beletartani magamat mintáiba. Ez volna a befejezés?
[17] És csakugyan, ekkor ragyogott fel az a csnedélet, amirõl idáig sose akartam tudni. Hogy mi is volt ez a csendélet? Elõször talán egy rakás szerszámra hasonlított. De nem.
[18] Ülök a foszladozó fotelban és félig magam alá húzom a lábamat. Hát igen, megjött az utolsó látogatóm. Valamikor az iskola folyosóján függött, több régi fénykép társaságában, amiket kivétel nélkül Klösz Árpád készített a századfordulón. Az enyémen a Várkioszk alaprajza látható, egy kalapos féfirval a járdaszélen. Télikabátot visel és csõnadrágot, mégis mintha csizma volna a lábán.
[19] Neve kettõs keresztném. Apját korán elvesztette: jellegzetesen anyja fia. Zoltán Péter...? Nem. Zoltán Károly...? Simon Áron? Igen, Simon Áronnak hívják. Ez a neve.
[20] A lányok sokáig nem érdekelték, és õ se a lányokat. Lenõtt füle kissé elállt, s talán ezért, hogy mikor az elsõ hosszúnadrágját kapta, kelttészta vonásai mintha keretbe kerültek volna. Tizennégy éves volt ekkor. Karácsonyra nagyapja megajándékozta egy biciklivel. Nevetségesen sokáig nem mert ráülni, annál szorgalmasabban tolta maga melle-, még éjszakára se vált meg tõle. Az ágy lábának támasztotta, s le nem vette róla a szemét.
[21] Az iskola sehogy se ment neki. Zokszó nélkül tûrte, hogy édesanyja inasnak adja egy öreg, ismerõs órásmesterhez. Nyitásra a bolta mindig hajszálpontosan reggel nyolckor érkezett, gyalog, sose kerékpáron.
[22] Igazában az órák se érdekelték. Közönyösen és lassan dolgozott, akár egy rövidlátó.
[23] Az elsõ óra, amit elõször kellett teljes egészében szétszednie, egy ormótlan vasóra volt. Mestere fölkelt helyérõl és mögéje állt.
[24] Simon Áron elõbb megtisztogatta szerszámait, majd a lupát szmgödrébe illesztete. Olyasfélét érzett, amit még a rossz tanulók is, amikor kinyitnak, kisimítanak és megkezdenek egy új irkát. Az elsõ csavar józanul ellenállt, majd éppoly becsületesen engedett. A férfias fölszínt - ha lehetséges - fogaskerekeke még szolgálatkészebb rendszere követe. A tiatalember kezében megállt a csipesz. Ezene a napon töltötte be tizennyolcadik életévét. Az öreg zsebóra közepébe ért, valamiféle arany melegségbe. Ezért, hogy amit összerakott, mindenképpen más volt, mint amit szétszedett.
[25] Délután hatkor lehúzta és belakatolta a redõnyt. Majd nekivágott a városnak. Színaranyban gázolt. ÍMég az emelkedõk is finoman lejtettek a lába alatt. Szokatlanul késõn ért haza, éhesen és boldogan.
[26] Pár esztendõ múlva, hogy anyja meghalt, szinte észre se vette. Az órák közepe és a végeérhetetlen séták kívül-belül egybemosták.
[27] Gyakorta megállt a Várkioszk oldalában, várva és leskelõdve. Ezért nem is hallhatta az ismeretlen férfi kérését: "Jöjjön kissé közelebbre a lépmától, s ha lehet, maradjon továbbra is mozdulatlanul!" Majd egy idõ után: "Köszönöm türelmét. Ha megengedi, átadom névjegyemet, s bármikor kaphat egy példányt a fényképbõl." Simon Áron még csak nem is érezte a zsebébe gyûrt névjegykártyát.
[28] Meddig kell még zuhannom! Anya meghalt, és rettenetesen késõ van. Csörtetek az éjféli bozótban, kifulladok és tovább csörtetek. Hova is tettem a fényképész névjegyét? Nekisesem a szekrényemnek, tépek, mosakodom, török-zúzok és zsaggatok. Aztán dörömbölök, csöngetek és rúgom az ajtót. A fényképész hálóingebne, álmonsa elõkotor egy üveglapot és fördetõvizet tölt egy tálkába. Ragyog, amikor a kész fényképet kezemebe adja. Zsebre vágom, majd fogom az üveglapot és teljes súlyommal rátaposok.
[29] Otthon erõs szegekkel a falba verem a fényképet, és leülök elébe. A szögek elfinomulnak, és a fénykép lehuppan a földre.
[30] Kisvártatva benyitok a szomszédos szobába. Alszom. Cibiklim az ágy lábánál.
[31] - Simon!
[32] - Áron! Édes, édes Áron!
[33] - Hát mégse hagytál el, Simon, én egyetlenem!
[34] - Ez volt az a pillanat, amikor az antilop hátravetve fejét, iszonyú hangot adott, és Klösz Árpádnak sikerült a szétrugdalt negatívot összeragsztania, úgy, ahogy azt könyvem borítólapján láthatjuk.
[35] A csukott redõnyû boltban azóta reggeli nyolcat ütnek a zenélõórák.
[36] Én meg fedetlen és kõkemény arccal sírok. Sírásom millió és millió éves, millió és millió tonna víz. Ez a befejezés.